Czene Béla

Czene Béla (szignóban néhol ifj. Czene Béla) (Isaszeg, 1911. július 3. – Budapest, 1999. november 9.) magyar festőművész.

Életpályája

Czene Béla Tivadar arcképfestő és Borza Jolán Franciska (1886–1966) rajzoló fiaként született.^[1] 1930 és 1933 között járt a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, ahol Rudnay Gyula volt a mestere. Már 1932-től szerepelt kiállításokon. Stílusában korán rátalált a Római iskola irányvonalára, amiben tovább segítette, hogy 1938–1939-ben Rómában tartózkodhatott, miután Gerevich Tibor javaslatára elnyerte a Római Magyar Akadémia ösztöndíját. Festői stílusában egyre jobban kötődött a reneszánsz klasszikus tradícióhoz, többek között Leonardo da Vinci és Domenico Ghirlandaio művészetéhez, valamint a görög–római hagyományokhoz. A második világháború után lazult a római iskolához való kötődése, és jellegzetes technikával festett képeinek témáit inkább a hétköznapi életből merítette. Ezt követően is folyamatosan kiállító művész, még az 1990-es években is aktív volt.

Művészetét a kritika és a hivatalosság sosem igazán pártolta. Ennek ellenére több elismerésben részesült: 1937-ben elnyerte az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat ifjúsági díját, 1942-ben Balló Ede-díjat kapott a „Hunor és Magyar” című festményéért, 1943-ban pedig Budapest Székesfőváros Ferenc József alapítványi díját kapta meg. A háború után 1948-ban a Közoktatási Minisztérium freskópályázatának díját, 1953-ban pedig a IV. Magyar Képzőművészeti kiállításon a Népművelési Minisztérium díját nyerte el.

Felesége Hikády Erzsébet (1911–2008)^[2], fia, Czene Gábor (1948–) és unokája, Czene Márta (1982–) is festőművész.

Mai értékelése

A nemcsak hogy hosszú életű, de még utolsó éveiben is aktívan festő Czene Bélának több alkotói korszaka volt, s egyes alkotói periódusaiban eltérő témák foglalkoztatták, eltérő stílusban festette meg, amit maga körül látott.^[3] Az életmű mintegy 3000 képből áll.

Életművét különösen izgalmassá teszi, hogy abban a teljes 20. század ide-oda kilengő ingamozgásai képviseltetik magukat. Művészete nemcsak nagy ideológiai váltásokat tükröz, de stilárisan is hatalmas változásokon ment át.^[4]

Nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy római ösztöndíjasként kijutott Olaszországba, pályakezdésekor Czene Bélára nagy hatással voltak a reneszánsz festőóriásai, különösképp Domenico Ghirlandaio és Piero della Francesca.^[5] Hazatérve pedig a „magyaros motívumok”, a népi kultúra, az ősmagyar eredetmítoszok keltették fel érdeklődését. Hortobágyon, illetőleg Kalotaszegen keresett ihletet. Az 1940-es évek első felében születtek meg Czene csúcsalkotásai, a hibátlanul megkomponált, festői tudásának legjavát nyújtó munkái, mint amilyen az Aratás, a Cséplés, a kalotaszegi képek, továbbá az 1947-es Paris ítélete.^[6] Ennek a korszakának az alkotásai közül viszonylag kevés maradt az utókorra. Lappanganak.

A második világháború után Czene Béla életében is eljött az a korszak, amikor a szocialista realizmus elvárásaihoz kellett igazodnia. Lelkes sztahanovistákat kellett megfestenie a megélhetés érdekében. E képei nem igazán emelkednek ki a többi sematikus alkotás közül. A politikai viszonyok változása azonban a későbbiekben lehetővé tette, hogy Czene új témákat és új stílust találjon magának.

Mai szemmel a legérdekesebbek és a műkincspiacon is a legkeresettebbek az 1960-as, ’70-es és ’80-as évek magyar valóságát, életérzését és vizuális kultúráját esszenciálisan magukba sűrítő festményei. E képein megelevenednek a konszolidálódott Kádár-korszak jellegzetes figurái – leginkább is öntudatosnak tűnő fiatal lányai – a maguk jellegzetes, miniszoknyás, trapéznadrágos öltözködésével, hajviseletével, bizsuival és napszemüvegeivel, de a kádári idők olyan jellemző tárgyaira is ráismerhetünk a Czene-festményeken, mint például az Autopress kávéfőző.

A retró-hangulat szinte kitapintható Czene Bélának azokban a műveiben, amikor a rohanó emberektől nyüzsgő pesti utcák, illetve a tömött eszpresszók világát, a szocialista „dolce vitát” örökíti meg.

Munkásságának egyik fő vonulata az aktfestészet. Időtlen szépségű modelljei egyszersmind provokatívak, modernek, árad belőlük az erotika. Szögesen eltérnek a Czenével oly gyakran együtt emlegetett Mácsai István aktjaitól, amelyek bármilyen vonzók is, mondhatni aszexuálisak.

Az utazás szintén kedvelt témája volt Czenének. 1964-től ismét kijuthatott Olaszországba, s a mediterrán életérzés valósággal felforrósította színes, dinamikus, erőtől duzzadó képeit.

Az életében a kritika által meglehetősen mostohán kezelt, sokak által felszínesnek, rutinból dolgozónak elkönyvelt művész reneszánsza jóval a halála után: a 2020-as évek elején köszöntött be.

2022 nyarán a Kieselbach Galéria nagy sikerű kiállítást rendezett festményeiből, egyes alkotásai ma már akár négymillió forintért kelnek el az aukciókon. Molnos Péter művészettörténész A valóság szerelmese – Czene Béla festészete címmel egy gazdagon illusztrált monográfiát adott közre a Móra Kiadó gondozásában, amelyben rámutatott, hogy az a realizmus, amit Czene Béla képviselt, nem fakult az évek múltával; épp ellenkezőleg: időtállónak bizonyult.

Czene Béla mindig a kortársait, korának a retinájába beleégett mindennapjait, jelenét akarta ecsetvégre kapni. Világéletében az „itt és most” érdekelte.^[7] Az aktuális fogyasztói kultúra, az aktuális divat mára egy letűnt kor ikonikus védjegyévé vált – márpedig erről Czene hű krónikásként ad számot. Csakis rá jellemző festői világának középpontjában a modern városi ember hétköznapjai állnak.

A Kieselbach Galéria már említett életmű-kiállításán így foglalták össze Czene Béla művészetének jelentőségét: „A festő, aki nyugati életérzést varázsolt a Kádár-kor szürke kulisszái közé”.^[8]

Kiállításai

Egyéni kiállításai

• 1938 – Műterem
• 1941 – Műbarát
• 1948 – Régi Műcsarnok, Budapest
• 1958, 1967 – Ernst Múzeum, Budapest
• 1959 – Kulturális Kapcsolatok Intézete, Budapest (Hikády Erzsébettel)
• 1968 – Nagykanizsa
• 1970 – Szőnyi István Terem, Miskolc
• 1972 – Győr
• 1974 – Mednyánszky Terem, Budapest
• 1976 – Kaposvár
• 1978 – Kecskemét
• 1979 – Tokió
• 1980 – Szeged
• 1982 – Csontváry Terem, Pécs
• 1986 – Csók Galéria, Budapest
• 1998 – Műterem Galéria, Budapest
• 2022 – Kieselbach Galéria

Válogatott csoportos kiállításai

• 1935, 1936 – Munkácsy-céh kiállítása
• 1935, 1936 – Tavaszi Szalon
• 1939, 1944 – Spirituális Művészek Szövetsége
• 1939 – Magyar Arcképfestők
• 1938 – XXI. velencei biennále, Velence
• 1934, 1935, 1937, 1938, 1941–1942, 1943 – Téli kiállítás, Műcsarnok, Budapest
• 1935, 1937 – Nemzeti Képzőművészeti kiállítás
• 1936, 1941 – Jubileumi kiállítás, Modern olasz művészeti kiállítás
• 1938 – Szt. István-kiállítás
• 1938, 1939, 1942 – Őszi Tárlat
• 1939–1940 – Horthy Miklós 20 éves kormányzását ünneplő kiállítás
• 1940, 1943 – Tavaszi Tárlat, A Magyar Művészetért
• 1942 – Nemzeti Szalon, Budapest
• 1974, 1976 – Gekkoso Galéria, Tokió
• Külföldi magyar reprezentatív kiállításai (Róma, Bécs, Berlin, Moszkva, Stockholm, Peking, Bukarest, Szófia)

Művei közgyűjteményekben

• Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
• Kanizsai Városi Képtár

Jegyzetek

Források

A Wikimédia Commons tartalmaz Czene Béla témájú médiaállományokat.

• artPortal – Czene Béla
• Artmajeur.com – Czene Béla (önarcképpel)
• pm online – Csejtei Orsolya: „Azt hiszem, szerencsés korosztály vagyunk”